LOVEclub - Interjú Lakatos Leventével

 'Neked mi a szex? Számomra menedék." Interjú Lakatos Leventével, aki bepillantást engedett a LoveClub világába. Ha nem félsz, tarts velünk!

SUI: Regényeidből árad, hogy az írással nem csupán szórakoztatni akarsz, az Olvasóid számára mintha kalauzként is szolgálnál kicsit az élethez. Mit jelent számodra az írás?

L.L.: Több kritizáló felvetette már, hogyan akarok példát statuálni a fiataloknak, miközben a LoveClub oldalain betekintést engedek egy pszichopata elméjébe. A válaszom: sehogy, és mégis minden lehetséges eszközzel. A szórakoztatóirodalom határain belül dolgozom, melynek legfőbb célja – ahogy a nevében is szerepel – a szórakoztatás. Az egy másik kérdés, hogy a regényeimben nem csupán egy-egy történetet mesélek el, hanem mindig akad mögöttes mondanivaló, vagy tanulság. Köteteim egyébként a sztereotípiákkal ellentétben nem tinédzsereknek, hanem fiatal felnőtteknek szólnak. Sokan azt feltételezik, hogy engem elsősorban tizenhárom-tizennégy éves lányok olvasnak, de ez tévedés. A visszajelzések alapján inkább a nagykorúság határán, illetve a húszas éveikben járók vásárolják a regényeimet. De a LoveClub hatására bőven akadnak harmincasok, sőt érettebbek is. Számukra egyértelmű a különbség a negatív, és a pozitív karakterek között. Ráadásul soha nem fogok papolni. Nem vagyok álszent ember, nem játszom el, hogy a „rossz” szereplőknek nem akadhatnak olvasó-közeli tulajdonságai. Mert bizony léteznek azonosulási pontok. Mindannyiunknak van jó és rossz oldala, számos tényező befolyásolja, melyik kerül előtérbe. Ahelyett, hogy erőszakosan tukmálnám az élet igazságait, szemléltetek: „ilyenné válhatsz, ha...”, „ez történhet veled, ha...”, és sorolhatnám. Azt gondolom, ez a módszer sokkal eredményesebb, mintha a „ne csináld, mert...” kezdetű tiltásokat pufogtatnám.

SUI: Igen, ez a megközelítés valóban célravezetőbb és szemléletesebb. Mennyire befolyásolnak a kritikák, illetve, mennyire nehéz különbséget tenni vélemény és vélemény között? Lehet ezt tanulni, vagy az ember ráérez idővel?

L.L.: Félre ne érts, nem a kérdésednek szól, de rettentően unom, hogy a kritizálókkal kell foglalkoznom. A jelenlegi felállásban teljesen feleslegesnek érzem a rájuk irányuló figyelmet. Megmagyarázom, miért. Voltak, vannak és lesznek is magukat „gondolkodónak”, „mélynek”, és „ízléssel rendelkezőnek” tartó emberek, akik lényegesen felületesebbek annál, mint amilyennek engem gondolnak. Nincs problémám a negatív kritikával, de sajnos olyat még nem kaptam. Mindössze „odamondogatnak”. Persze az, hogy egy velem nem szimpatizáló könyvkedvelő lejegyzi méltatlankodó gondolatait, – tekintve, hogy az írás terápiaként is funkcionálhat – dicséretes, de számomra érdektelen. Hisz' állhat mögötte düh, féltékenység, vagy pusztán világfájdalom. Ráadásul ez olyan, mintha valaki izomból szeretne bizonyítani, nem pedig az eszével. Arról már nem is beszélve, hogy a kritizálók számottevő része pongyola minőségben ír, akad akinek a vesszőhasználat is ismeretlen. A pontatlanság pedig még általánosabb jelenség, a vélemények legtöbbje tárgyi tévedéseket tartalmaz. Miért adnék ezekre az írásokra? Az pedig különösen mosolyogtató, amikor valaki úgy érzi, muszáj az arcomba vágnia a személyemről (természetesen ismeretlenül) alkotott véleményét. Mivel meglehetősen intenzív kapcsolatot tartok az olvasókkal, több közösségi oldalon is megtalálható vagyok, a Twitteren például rendre becsúszik egy-két verbális pofozkodó. Ők természetesen nem olvasták a könyveimet, a fanyalgók pongyola és pontatlan írásaiból táplálkoznak. Ismételten felteszem a kérdést: mi ez, ha nem felületesség? Egyébként szeretem a lehetetlennek tűnő helyzeteket, ezért nagyon várom, hogy kérdésekkel árasszon el egy olyan bíráló, aki olvasta valamelyik könyvemet, és lesújtó véleménnyel volt róla. Szívesen válaszolnék felvetésekre, hogy valóban tartalmas blogpostok, vagy vitás interjúk szülessenek. De ennyire senki nem bátor, beérik dühöngéssel, tehát önző módon játszanak. Más lealázásával hívják fel magukra a figyelmet – úgy, hogy a Barbibébi teszi például az első regényemben. A meztelenkedés mellett ez a legprimitívebb módja a figyelemfelkeltésnek. A jelenség egyébként minden szórakoztatóirodalmi szerző előtt ismert.

SUI: „Amelyik kutya ugat, az nem harap.” :). Hogy született meg a LoveClub és a benne helyet kapott emberek története?

L.L.: Nem tudok mást mondani, minthogy kipattant a fejemből. (nevet) Benyomásokat gyűjtök, azokból alakítom a történetet, illetve építem fel a karaktereket. A modern krimi műfajában mozgolódom, tehát a keménység, és a borongós hangulat adott volt, ezt kellett magyar köntösbe bújtatnom. Ahogy korábban említettem, aktív az internetes jelenlétem, azért egyértelműnek tartottam, hogy a virtuális közeget is felhasználom a LoveClubban. Ahogy a fiatal újságíró karaktere is adott volt, hiszen a médiaterületen akad a legtöbb tapasztalatom. A sztorit egyébként nem jegyzem le előre, az írási folyamat során alakul, szóval az első fejezetnél még csak sejtésem van, miként fejezem be a történetet. Ám a munkafolyamat további része számomra regényfüggő. Az új, Kegyetlenek című könyvemet például teljesen más dinamikával és módon írom, mint a LoveClubot.

SUI: Őszintén bevallom, én a Facebookon követlek a Barbibébi megjelenése óta, és ezt bátran kijelenthetem, hogy a ritka írók közé tartozol. Figyelmességedből minden napra kijut az olvasók felé. Olyannyira, hogy a LoveClub alakulásába is esélyt adtál kicsit "belekontárkodni" nekünk. Hogy jut erre időd? Ez borzalmasan leterhelő lehet, mindig figyelni, akár segíteni, ha kérik.

L.L.: Egyáltalán nem megterhelő. Azért sem, mert az olvasóim megértik, ha éppen kevesebbet tudok velük kommunikálni. Örülök, hogy kialakult egy kemény mag, akikkel napi szintű kapcsolatot ápolunk, és rendszeres találkozókat szervezünk. Az általuk megfogalmazott vélemények például kifejezetten érdekelnek egy-egy könyvemet, vagy tervemet illetően. Egyébként a Facebookon található privát profilomat gyakorlatilag csak arra használom, hogy a közeli ismerősökkel chateljek. A gondolataimat az írói Facebook oldalra, illetve a Twitterre postolom, tehát a követők pontosan azokat az információkat kapják, amiket a barátaimmal is megosztanék. Szóval kedves, hogy aggódsz, de nem kell félteni. (nevet) Amikor írok, elszeparálom magam a közösségi oldalaktól.

SUI: "-Tisztára úgy érzem magam, mint a Gyilkos elmékben - jegyezte meg vigyorogva Farkas." (LoveClub 71.oldal) A LoveClubban több diszciplína is megjelenik egyszerre, mint grafológia, kriminológia, maga az emberi természet vizsgálata. Alapos utána járást igényelt, honnan, vagy kiktől kaptál ehhez segítséget?

L.L.: A kriminológia világába mélyen beleástam magam. Számtalan könyvet olvastam, és dokumentumfilmet néztem a témában, illetve akadt egy szakember, akinek a maradék kérdéseimet feltehettem. A grafológia területén egy nagyon kedves, tanult barátnőm segített. Emellett nyitott szemmel járok a világban. Néha talán túlontúl sokat elemzem az embereket. Képtelen vagyok beletörődni igazságtalan szituációkba, mindig a „miértekre” várom a válaszokat. Idegesítő lehetek, de a karakterépítésnél jól jön. (nevet)

SUI: A regényben egy pszichopata elméjébe engedsz bepillantást. Mennyire terhelt le téged ez a karakter, illetve a mindennapjaidat?

L.L.: Tény, hogy Bloodsmoke20 karaktere alaposan megviselt mentálisan. Amellett, hogy ő egy meglehetősen kegyetlen figura, számtalan olyan tulajdonsággal vérteztem fel, melyek a legtöbbünkben ugyanúgy megtalálhatóak. Éppen ezért volt embert próbáló különválasztani a „normális” gondolatokat a „betegesektől”. Természetesen a nehézségek ellenére Bloodsmoke20 karakterével szerettem leginkább foglalkozni, hiszen nincsenek korlátjai, így tökéletesen elengedhettem a fantáziámat.

SUI: Megjelenést követően most jöhet egy kis pihenés, vagy rögtön neki is állsz a Kegyetleneknek?

L.L.: Az ördög soha nem alszik. Én sem pihenek. (nevet) A Kegyetlenek meglehetősen monumentális projekt, éppen a minap összegeztem egy munkatársamnak a történetet, és rájöttem, feladtam magamnak a leckét. De már most imádom. Fontos, hogy regényről regényre fejlődjek, és minél nagyobb kihívások elé állítsam magam. Képtelen lennék sablonra írni.

SUI: Ezt örömmel vesszük! Mit tanácsolnál a lelkes fiataloknak, akik kedvet éreznek az íráshoz, de félnek belevágni?

L.L.: Egy interjúban korábban említettem a blogregény műfaját. Azóta többen hozzákezdtek, remélem hosszútávon kitart a lelkesedésük. Ingyenes lehetőség, és tudatos építkezéssel könnyen felfuttatható, és az egész világ láthatja. De azzal számolni kell, hogy az írás nem villámműfaj. A szöveges anyagok sokkal lassabban tejednek, mint például a zenék, vagy a videók. Akinek a motivációja pusztán fellángolás, használja az írást például önfejlesztő terápiaként, de ne akarjon csak azért könyveket írni, mert az olyan „menő”.

SUI: Köszönjük válaszaid és őszintén kívánunk a továbbiakhoz is kifogyhatatlan ötleteket és sikereket! A gumicukorkészletet pedig mindig ellenőrizd, esti íráshoz jól jöhet! :) (Levente egyik kedvence a gumicukor-szerk.)